Ha tetszik, ha nem: sikerült Jonathan Blow-nak megcsinálnia azt, amit elvártak tőle. Új játék, hatalmas siker, miközben megosztja a közönséget. Újabb megoldást talált arra, hogy beszéljünk legújabb projektjéről, amely nem más, mint a The Witness. Bár technikailag jó lett, csak azok számára nyílik meg teljes egészében, akik türelmesek.
Elindítjuk a játékot, hoppá, alagút. Ajtó, húzzunk egy csíkot, ajtó nyílik. Aztán még egy. Aztán még egy ilyen kígyózás. Még egy. Még egy. Még egy. Száztizenkettő pőzli (Szomszédok-utalás, nincs itt semmi látnivaló) megoldása után megkérdeztem… ez ebből áll végig?
Snake
A The Witness egyszerre kombinálja a három-, és kétdimenziós műfajt. Miközben az elhagyatott, magányos szigeten három dimenzióban és belső nézetben járkálhatunk körbe (nem egyszer láthatatlan falba rohanva, mert főszereplőnk nem képes leugrani egy métert), a puzzle-k mind két dimenzióban vannak. A feladatunk egyszerű, de mégsem: húzzunk egy vonalat, vagy kettőt, amelyek egymás tükrözése.
Vannak azért szabályok. Megadott módon kell csíkot húzni, néha pusztán a hangokra, a fényre, a környezetünkre, esetleg a táblán elszórt Tetris alakzatokra kell hagyatkoznunk a siker céljából. Legtöbbször egy újabb puzzle válik elérhetővé egy feladat megoldásával, de egy adott „szál” végigvitele esetén egy lézernyalábot indítunk a hegy felé.
Egyedül
A játék konkrétan semmit nem ad. Megjelenünk a szigeten és semmilyen kötöttségünk nincs. Arra megyünk, amerre akarunk, azt kezdjük el, amit szeretnénk, aztán hirtelen ottragadunk a játék előtt, emiatt addiktívnak nevezném a játékmenetet. Megtanít arra, hogy gondolkodjunk és ne csak arra hagyatkozzunk, amire alapból tennénk.
Ez sajnos a játék problémája is. A The Witness ugyanis bár rendelkezik egy kis audióval, de a rejtett log fileok megtalálása nem egyszerű és nem magától értetődő. Bár én nem találtam meg, de van köztük egy EGY ÓRÁS is a Braid (a Thekla/Blow előző játéka) után szabadon. De ha ezeket nem találjuk meg, akkor ne számítsunk háttérzenére, sőt, sztorira sem. Az így egyszerűen nem fog előjönni.
Színes
A játékot valamikor 7 éve jelentették be és tényleg érződik rajta, hogy ez nem egy sorozatgyártott játék – itt lehetne nem kevés példát sorolni. A The Witness saját engine-t használ, ami nem tűnik gépigényesnek. Bár tény, hogy nem egetrengető a grafika, szerintem szép látványú lett Blow játéka, viszont ez nem elég ahhoz, hogy önmagában sikert alkosson. Egyfajta zen akar lenni a The Witness és én vagyok a hülye ahhoz, hogy megértsem. A belső békémet bár megtalálom, de kérdések tömkelege marad bennem.
80 óra
Blow korábban azt mondta, hogy úgy nyolcvan óra kell egy átlagos játékosnak, hogy mindent megoldjon a játékban. Azt viszont szerintem ő maga sem gondolta, hogy a speedrunnerek ennyivel a megjelenés után mindössze huszonöt perc alatt eljutnak a befejezésig (igaz, ez nem száz százalékos végigjátszás). Van egy titkos befejezés is, na ez viszont kemény kettő perc alatt elérhető.
Mind a kettőt megtekintvén olyan érzésem van, hogy a játék egyszerűen tesz a szabályokra. Az egyik befejezés – most már leírom, mert nem nagyon mondanám spoilernek – abból áll, hogy egy liftbe beszállunk, aztán körbe repkedünk, visszajutva a kezdő alagútba. A másik egy élőszereplős visszatérés a való világba és egy olyan témájú videó, hogy nem tudunk kiigazodni a környezetünkön.
Csak puzzle-fanoknak
Ha egy akciódús, részletesen kidolgozott, kooperatív játékra számítunk, felejtsük el a The Witnesst. Ez egyszerűen csak azoknak ajánlott, akik képesek kikapcsolni, hogy bekapcsolják magukat és elkezdjenek kötögetni. És kötögetni. És kötögetni. Nekik viszont az általam adott értékeléshez hozzá lehet csapni két pontot, így egy kilencesre kerekedik az a hetes. Viszont aki türelmetlen és sikerre vár (bevallom, én is ilyen vagyok, tizenegy óra után 229 puzzle-ig jutottam), esetleg valami újítást várna, csak annyi fog változni, hogy a helyszínek módosulnak, meg a megoldások lesznek eltérőek. De ennyi.
Közreműködő forrás: PS4Pro.eu
