Nem is olyan régen még a PlayStation 2 és az első Xbox korszakban, amikor a folytatások nagy része olyan volt, amit a mai gyerekek úgy hívnának, hogy „csak egy rakás DLC, amit egymáshoz ragasztottak”. Lényegében ez történt a Destroy All Humans! 2: Reprobed – a 2006-os folytatás hű, grafikailag frissített remake-je, amely új helyszínekre kalauzolja a játékost, hozzáad egy maroknyi új fegyvert és ellenségtípust, felújítja a frissítési rendszert, és kibővíti a történetet. Ennek ellenére annyira hasonlóan játszik, mint a 2020-as Destroy All Humans! Reprobedhez, hogy olyan, mintha a két évvel ezelőtti játék klónja lenne – csakhogy a komédiázás már kissé megkopott.
Ezt szem előtt tartva, nagyjából ugyanazok a dicséretek és ugyanazok a panaszok vannak a remake minőségével kapcsolatban. A játékmenet elég jól tartotta magát, hogy elég kielégítő egy jetpackkel ugrálni, embereket lövöldözni egy pálpatine-szerű villámpisztollyal, és kipukkasztani a fejüket, hogy begyűjtsük a bennük lévő agyakat. A karikatúraszerű karaktermodellek és a 4K-s textúrák tisztességesen néznek ki, amikor olyan részleteket tesznek ki, mint Crypto hegyes fogai, és a különböző sugárfegyverek által kiváltott dinamikus fényhatások is szépek. Az animációk és a szájszinkronizálás az, ami elmaradottnak tűnik; a merev mozdulatok és a különös gesztikulációk a jelenetek alatt egy olyan világra emlékeztetnek, mielőtt a motion-capture animáció normává vált, és mindenkinek akciófigura kinézetet kölcsönöznek – nem lehet nem látni az alig csuklós ujjakat. Az is feltűnő, hogy az NPC-k között nincs túl sok egyedi arc, és elég gyakori, hogy egy-két percenként szembe kerülsz egy dopplegangerrel, ha megszálltál egy emberi testet (ami nagyon hasonlóan működik, mint az első játék HoloBob álruhája).
Van még néhány más utalás is arra, hogy ez egy régi játék, amelyet felújítottak: például nincs egyetlen kriptovaluta-vicc sem a 2022-es vígjátékban, ahol a főszereplő neve szó szerint Crypto. De ennél is égbekiáltóbb, hogy amikor megérkezel a Japán térképre, olyan termékeny szinkronszínészeket hallhatsz, mint Yuri Lowenthal és Steve Blum, akik olyan japán karikatúrákat játszanak, amiktől ma már valószínűleg összerezzenek. Valószínűleg ez, még inkább, mint a Crypto újonnan felfokozott kanossága, inspirálta azt a figyelmeztetést, amit egy új játék indításakor kapsz, és ami arra figyelmeztet, hogy „a benne található történet, szavak és képek sokkolóak lehetnek a modern emberi agy számára”.
Az első játék után 10 évvel előreugorva 1969-be, Crypto új ellenségei bohókás szovjet KGB-ügynökök, akik felfedezték a furonok jelenlétét a Földön. Csatlakozik hozzá régi főnöke, Pox (akinek az Invader Zimből ismert, fergetegesen kiabáló Richard Horvitz a hangja) és a hiperszexualizált KGB-s disszidens Natalya Ivanova, aki főleg azért van ott, hogy Crypto állandóan mocskos vicceket űzzön belőle. Természetesen abszolút semmit sem vesznek komolyan, de ez nem akadályozza meg a Destroy All Humans 2-t abban, hogy sokkal több időt töltsön a párbeszédekkel, mint amennyit a humor indokolna. Egy Jack Nicholsont imitáló földönkívülit hallgatni, aki hosszasan fikázza a hippik divatérzékét, sokadszorra is „Ivánnak” nevez egy szovjetet, vagy olyan felszedős szövegeket zagyvál, mint „Ha azt mondanám neked, hogy nagyszerű tested van, nem vennéd rossz néven?”, 2006-ban nem volt éppen a legmodernebb komédia, nemhogy ma. Szerencsére a legtöbbet könnyedén átugorhatod, ha egyszer megunod.
A modern nyílt világú játékokhoz képest – igen, még a legújabb Saints Row-hoz képest is – a Destroy All Humans 2 öt szerény méretű pályája csontsovány, ami az interaktivitást és az együgyű emberek elpusztításán túli tennivalókat illeti. Ezek San Francisco, London, Tokió, Tunguska és egy 1969 körüli titkos bázison alapulnak, de a telefonfülkéken kívül gyakorlatilag semmi sem interakcióképes, és nincsenek olyan elrablási és ámokfutási kihívást jelentő küldetések, mint az első játékban. A helyi színt a járókelők gondolatainak pásztázása adja, amelyek a legjobb vicceket tartalmazzák – sokan utalnak az 50-es évek popkultúrájára és aktuális eseményekre, míg mások csak a kommandózásról szólnak. A Destroy All Humans 2 elismerésemet fejezem ki azért, hogy szinte minden épületet lerombolhatunk (bár a pálya újratöltése esetén visszajönnek), és ezek nagyrészt világos és színes játszóterek, amelyeken ellenségeket robbanthatunk.
Ez a harc lehetne egy kicsit lebilincselőbb is. Én a második legmagasabb nehézségen kezdtem, és már az elején szinte legyőzhetetlennek éreztem magam. Az első pár órában egyszer meghaltam, amikor megtanultam, hogyan működik Crypto újratöltődő pajzsa, de miután eszembe jutott, hogy a nagy mobilitása miatt egyszerűen el tudok repülni, ha veszélyben vagyok, nem veszítettem el újabb harcot, egészen egy tucat órával későbbig. Körülbelül ezen a ponton a kihívás végre felpörög, és néhány főnök valóban értelmesen visszavág. Ennek ellenére a végső halálos áldozatok száma csak 16 volt, miután körülbelül 25 órát játszottam, és ebben benne van néhány főnöki harc, ahol többször is meghaltam, miközben kísérleteztem és rájöttem, hogyan működnek. Van néhány mutátor, amit engedélyezhetsz, hogy mindent nehezebbé (vagy könnyebbé, vagy csak azért, hogy az emberek nagy fejeket kapjanak), de csak akkor, ha már elsőre legyőztél egy küldetést, és újra akarod játszani.
A fő ok, amiért ez általában olyan könnyű, az az, hogy a küldetésekben a harcok túlnyomó többsége emberi ellenségek ellen zajlik, és még nagy számban is egyszerűen esélyük sincs – még mielőtt elkezdenéd fejleszteni az arzenálodat, hogy hatékonyabban kiirthasd őket. Az a tény, hogy pszichokinézissel gyorsan és egyszerűen megragadhatsz szinte bármilyen ellenséget, és még gyorsabban kilőheted őket alacsony Föld körüli pályára, mint ahogyan egy sugárpisztollyal szétrobbantanád őket – és anélkül, hogy lőszert költenél -, szinte minden találkozást triviálissá tesz, és a rendőrség által való kiszúrás következményei lényegében lényegtelenek. (Különösen vicces, hogy a brit rendőrök azonnal tüzet nyitnak, ha észrevesznek; a brit rendőrök jellemzően nem hordanak fegyvert). Igaz, ez illik a témához, hogy egy technológiailag fejlett idegen megszállóról van szó, de ezeknek a mészárlásoknak a power-fantasy vonzereje sokkal gyorsabban elkopik, miután már az első játékban is mindezt megtettük.
A harc valójában soha nem lesz annyira érdekes, de egy kicsit igényesebbé válik, amikor elkezdesz találkozni erősebb ellenségekkel, akik pajzsokkal védettek vagy sebezhetőek egy adott fegyverrel szemben, ami megköveteli, hogy váltogasd őket, ahelyett, hogy kiválasztod a neked tetsző fegyvert és meghúzod a ravaszt, amíg kattan. Az új fegyverek nem sokat változtatnak a dolgokon – a Dislocator korong szórakoztatóan pattogtatja a célpontokat véletlenszerűen, de nem túl hatékony a megölésükben, a többiek pedig többnyire új hatásterületi támadásokat jelentenek. Messze a legtöbbet Gastro-t használtam, egy idézhető repülő segédet, aki ellenségeket lő helyetted; hasznos, amikor a dolgok eldurvulnak.
Ami megmenti a küldetéseket attól, hogy szinte teljes egészében egyszerű tűzharcokból álljanak (gyakran az agyak átvizsgálását igénylik, hogy először megtaláld a célpontodat), azok a másodlagos célok, amelyek felbukkannak. Talán arra kérnek, hogy egy bizonyos fegyvert használj, hogy megölj néhány konkrét ellenséget, vagy kerüld el a föld érintését, amikor a városon keresztül utazol. Ezek nagy része hétköznapi, de néha-néha volt valami, ami megváltoztatta az egyszerű célokat, és egy kicsit megdolgoztatott, hogy tökéletes pontszámot érjek el a küldetésen, és megszerezzem a maximális frissítési pontokat.
A testrablást közel sem használjuk olyan gyakran, mint az első játékban – valójában szinte csak akkor van rá szükség, ha olyan emberektől kell küldetéseket szereznünk, akik csak egy adott karakterrel vagy például egy általános fekete nindzsával beszélnek. Bevallom, nem igazán hiányzott az első játék küldetéseinek könnyű lopakodása, de sosem tudtam túltenni magam azon a csalódáson, hogy nem tudtam használni egy általam birtokolt karakter fegyvereit vagy képességeit.
Szintén nagyrészt változatlan a repülő csészealj játékmenet, ami még mindig nem nagyszerű. A dolgok felrobbantásán kívül a legtöbb feladat, amire használják, nagyméretű tárgyak egyik helyről a másikra való mozgatása, vagy a feloldott leszállási zónák közötti gyors utazás kényelmetlen formája. Emellett minden alkalommal, amikor egy új területre érkezel, arra ösztönöznek, hogy feloldj fejlesztéseket azzal, hogy körberepülöd és felporszívózod a különböző csíkos emberek tucatjait, például rendőröket, nindzsákat vagy KGB-ügynököket. Tekintettel arra, hogy milyen egyszerű a beérkező rakétákat eltéríteni és a földön lévő célpontokat megsemmisíteni, az egyetlen kihívást a térképen való keresgélés jelenti, hogy megkeressük a szükséges emberfajtákat – ha már tudjuk, hol vannak, ez majdnem olyan unalmassá válik, mint a tényleges porszívózás.
A fő küldetéseket valószínűleg elég gyorsan végig tudod játszani, de én minden mellékküldetést megcsináltam, amit csak találtam – ami elég sok volt. Sokan közülük az emberek megtérítése körül forognak az idegen istenimádó szektádhoz, és ezek általában embereknek adják ki magukat, hogy megkapjanak egy küldetést – általában más emberek megölését – miután meghallgattak egy másik túl hosszú bevezetőt, amely túl sokszor ismétli az „Arkvoodle” nevet. Ezek a küldetések minden bizonnyal hasznosak a kibővített frissítési rendszer táplálására (minden fegyverhez három helyett most már hat frissítés tartozik), de egy kicsit antiklimatikus volt, hogy az egész missziós munka egy új fegyver feloldását jelentette, és nem kötődött a fő történethez.
Kár, hogy a Destroy All Humans 2 nem támogatja az online co-opot, de az osztott képernyő megfelelően retro, és lehetővé teszi, hogy egy barátoddal együtt duplázzátok meg a pusztítást. (Ha PC-n vagy, akkor a Steam Remote Play Together streaming funkcióján keresztül is megteheted). Nincs baráti tűz, és nem tudjátok egymást felvenni, ami korlátozza az egymáson való hülyéskedés lehetőségeit, de kevés játékon nem javít, ha egy barátoddal együtt rohangálsz. Van egy Duel mód is, ahol azon versenyeztek, hogy ki tudja a leggyorsabban összetörni a legtöbb cuccot, ami szórakoztató, de nagyon hasonlít arra, amit akkor csináltok, amikor csak a kampányban játszotok kooperatívan, és van egy PK Tennis játék, ami olyan, mint a rendes sport, de nehezebb irányítani. Őszintén szólva nem hiszem, hogy ez utóbbi beindulna.
A bugok nem voltak vészesek, de határozottan nem ez a legsimább játék, amit valaha játszottam, még a nyílt világú játékok között sem. Láttam olyan dolgokat, hogy nem tudtam kiszállni a repülő csészealjból, amíg újra nem indítottam a küldetést, a járművek hirtelen felszálltak az égbe anélkül, hogy megérintettem volna őket, a játékmenetből származó karaktermodellek megmaradtak egy vágóképben, és úgy álltak ott, mint egy zavarodott statiszta, aki besétált a felvételbe, és egy maroknyi összeomlást a 25 órányi játékidőm alatt (amit csak azért bocsátok meg, mert az agresszív automatikus mentési rendszer miatt nem kerültek többe, mint néhány pillanatnyi előrehaladás).
